Lót rabságra jut
"Lőn pedig Amrafelnek, Sineár királyának és Ariókhnak, Elászár királyának, Khédorlaomernek, Élám királyának, és Thidálnak, a Góim királyának napjaiban:"
(1Móz 14: 1)
Ezzel az időmeghatározási technikával még számtalanszor fogunk találkozni a bibliai történelem feltárása során. Nagy pontosságú, hisz nem a különféle helyi időszámítás egységeit, és azok múlásának sebességét használja fel (mint mi most) hanem egy bizonyos időpontot, cselekvéssort legalább három pontból rögzít. Éppen úgy, mint mi ma meghatározzuk a földrajzi helyzetét valakinek, vagy valaminek. Ehhez legalább három műholdat, s egy vevőkészüléket használnak. Vagyis egy pontot további három segítségével határoznak meg. Itt a Biblia is ezt teszi. Egy bizonyos cselekvés, vagy történés időpontját egy azt végző személlyel, és további három társával azonosít. Ha ezt a későbbiekben még továbbiakkal rögzíti, akkor az teljes bizonyossággal követhető még akkor is, ha történetesen nem találnak rá tárgyi bizonyítékot. Ez már az ő kishitűségüknek, vagy bizonyos körülményeknek tudható be. A Biblia leírása azonban bizonyosan pontos.
"Hadat indítának ezek Bera, Sodoma királya ellen, Birsa, Gomora királya ellen, Sináb, Admáh királya ellen, Seméber, Czeboim királya ellen és Bélah, azaz Czoár királya ellen."
(1Móz 14: 2)
Az eseményt további nevek és városnevek pontosítják. A korábbiak a Jordántól keletre, Mezopotámia felé eső terület királyai, míg az utóbbiak a Jordán középső folyásától délre fekvő területeké. Ez utóbbi az a terület, ahol oly nagymértékben elhatalmasodott a gonoszság, elsősorban a szexuális erkölcstelenség folytán (bár ez már inkább csak következménye a többinek), s ahol Lót is lakik és tanít. Egy kisebb belső háború készül kibontakozni a világhatalom, Egyiptom fennhatósága alatti területeken, Síneár és Sziddim völgye között. Emberi szempontból ez csupán egy terület-szerzési és hatalmi törekvés, illetve egy ezzel összekapcsolt lázadás. Isten szemében viszont egy hanyatló társadalom létének a végét készíti elő ez az eseménysor. A síneárita királyok csupán eszközök a Sziddim völgyének romlottságát megbüntetni vágyó Teremtő (itt Ítélő) kezében. De egyben próba is kiválasztottjának hűségét megvizsgálandó. Hisz a szívébe ezt is kitörölhetetlenül bele kell vésni.
"Mind ezek a Sziddim völgyében egyesűlének; ez a Sóstenger."
(1Móz 14: 3)
Hogyan lehet a Sziddim völgye egy tenger? Erről nem sokára kimerítő módon értesülhetünk. Mindenesetre, amikor ez a kis belháború kitört, akkor (mint ezt már korábban láttuk) ez a terület még olyan volt, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe (nyilván a Nílus delta-vidéke, vagyis Felső-Egyiptom), mint maga a Paradicsom. Ezért is választotta magának Lót ezt a területet lakásul. Akkor még nem láthatta az itt élő népek romlott szellemiségét olyan mélyen – zsenge kora miatt. Ábrám már tudta, hogy miféle föld az. Ő nem vágyott oda, bármily szép is volt.
"Tizenkét esztendeig szolgálták vala Khédorlaomert, és a tizenharmadik esztendőben ellene támadtak vala. A tizennegyedik esztendőben, pedig eljöve Khédorlaomer, és a királyok, a kik ő vele valának, és megverék a Refeusokat Asztheroth Kárnajimban, és a Zuzeusokat Hámban, és az Emeusokat Sávé-Kirjáthajimban. És a Horeusokat az ő hegyökön, a Seiren, egész Él-Páránig, mely a puszta mellett van."
(1Móz 14: 4- 6)
Az egyiptomi világhatalom haderejét nem volt szükséges kiterjeszteni a Jordán völgyére, a Síneár-fensíkra és Mezopotámiára. Itt, ebben a térségben a helyi hatalmasságok keze ügyébe helyezte a rendfenntartás gondját. Ezeket a hatalmasságokat egyéb módon (egy vallási-kereskedelmi szisztémával) tartotta hatalma alatt. Tudjuk, hogy se Mezopotámiában, se Egyiptomban, vagy a Síneáron nem félték az igaz Istent; így a Mezopotámiában fellelhető irodalomból kitűnően látszik, hogy az isteni hierarchia milyen mozgalmas változásokon ment keresztül az ilyen népeknél. Most épp az egyiptomi fáraók érték el, hogy a saját személyük és udvartartásuk jelentse a környező népek imádatának tárgyát, s a saját hagyományos isteni hierarchiájuk csak ez alatt foglalhatott helyet. Ezt természetesen koncentrációs meditációval, hőstettekkel, bizonyos irányú tudományos fejlődéssel, és nem utolsó sorban katonai hatalommal lehet elérni, fenntartani. Eszükbe sem jutott az alattvalói körzethez tartozó népeknek megkérdőjelezni ezt a szuverenitást – mind addig, míg a fent felsorolt feltételek biztosítva voltak. S ha majd valamelyik meggyengült, s magával vonta más feltételek meglazulását (pl. Mózes kivonulásakor), lehetett szó az isteni és világi hatalom átnézéséről, ahogy majd a Síneár egykori királya tette ezt.
Tehát egyelőre épp az asszírok ősei voltak már elég fegyelmezettek és erősek ahhoz, hogy a fáraó rájuk bízza ennek a kis lázadásnak a helyrebillentését. Ha nem is a Teremtő mozgatta közvetlenül a szálakat, azért a szolgáit, Ábrámot és Lótot a térségbe küldte, hogy a helyi problémák ilyetén való leverésében ők is hatékonyan el tudják végezni a szent szolgálatuknak megfelelő tevékenységüket. Többek között ezért is küldte ide ilyen korán a szolgáit. Figyeljük meg, hogy milyen jelentőséggel fog bírni ez az esemény Ábrám további szolgálatának szempontjából.
Khédorlaomerrel bezárólag a Mezopotámia - Síneár - Sziddim-völgy térségében tökéletesen szervezett rendszer tartotta fenn a viszonylagos fegyelmet, rendet. Erre utal a tizenkettes szám (tizenkét évig szolgálták őt). A Bibliában itt újabb misztikus számok bukkannak föl. Érdemes tisztázni ezek jelentőségét is, akárcsak korábban tettük más számokkal. A tizenkettes szám, vagy annak valamely toldott formája mindig a szervezeti rendszer tökéletes egységét hívatott kinyilvánítani. Találkozunk majd 24-el (2×12); vagy a 144 000-el (12×12×103). Az ezekben lévő tizenkettes szám is a szervezet tökéletességére utal.
Majd azt írja: 'a tizenharmadik esztendőben fellázadtak' (a tizenkettes rend ellen!). Ez a szám a szerencsétlenséget, a bajt, a nagy horderejű pusztulás lehetőségét hordozza magában. A Királyok Krónikás Könyvében fordul elő ennek kétszerese, az előbbinek a megerősítése, biztosítása: megalapozott a pusztulás; a tett önmagában hordozza önnön és gazdája pusztulását egyaránt.
A tizennégyes szám viszont, ahogy a tizenhármast természetesen követi – jelentésének is közvetlen és természetes következménye: az ítélet. A 28-s szám megerősíti az ítélet tényét és jogosságát: meglesz, mert elhatároztatott (!). A 144 000 mindezek csúcspontját hívatott szemléltetni. A benne szereplő 1000 az anyagi, földi viszonyokat szemlélteti többszörös dimenzióba állítva (ég, föld, pokol). A végítélet mindhárom lételemet áthatja; de csak az anyaghoz kötött alakjaira vonatkozik. A szellemi birodalmat már előtte kitisztította a Teremtő, mielőtt betelne a 144 000.
"És megtérének s menének Hén Mispátba, azaz Kádesbe, és elpusztíták az Amálekiták egész mezőségét, és az Emoreusokat is, kik laknak vala Háczaczon-Thámárban."
(1Móz 14: 7)
További kánaánita népeket fenyítenek meg, akik megpróbálnak szembeszegülni a helyi renddel. Igen, ebben a térségben tökéletes rend uralkodott mindaddig, míg ki nem tört a lázadás. Áttételesen persze ehhez köze van Ábrám és Lót magatartásának, tanításaiknak és hitüknek is. Ugyanis ezek tartottak tükröt e népek felháborítóan gonosz vagy visszás magatartásának, életének, és gondolkodásmódjának, tulajdonságaik sűrű sötétjének. Majd fölismerve helyzetüket, rögtön a fölöttük uralkodó rend ellen fordultak. A föleszmélés első reakciója általában valóban ez; de a későbbiekben meg kell tanulni uralkodni rajta (Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.[1Móz 4: 7]). Olyan volt ez, mintha a fiak harcoltak volna az atyjuk ellen. De Khús letörte a szarvukat, megbüntette őket.
És most figyeljük meg a végső összecsapást!
"Kiméne tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admáh királya, Czeboim királya, és Bélah, azaz Czoár királya, és megütközének azokkal a Sziddim völgyében: Khédorlaomerrel, Élám királyával, és Thidállal, Gójim királyával, Amráfellel, Sineár királyával, és Ariókhkal, Elászár királyával: négy király öt ellen."
(1Móz 14: 8, 9)
Ez az ütközet a saját korában igen nagy jelentőségű volt a Sziddim völgyében; legalább olyan, mint a Mahábháratában a kuruksetrai csata. Mindkettőben a világuralom jogosságának a kérdése merült fel, s került pont a végére – jóllehet, igen komoly véráldozat útján. Ellenben a csata győztese egyik esetben sem könyvelhetett el igazi győzelmet; hisz mindkét esetben maga a Teremtő mutatta meg, hogy valójában Ő a világ Ura, s azt annak adja, akinek akarja. Ő legyőzheti, megalázhatja könnyűszerrel bármelyik felet. Nem először használ az Isten ilyen módszert, és nem is utoljára. Figyeljük meg, hogy ebben az esetben hogyan is fog mindez megnyilvánulni!
"A Siddim völgye, pedig tele vala szurok-forrásokkal. És megfutamodának Sodoma és Gomora királyai, és azokba esének: a megmaradottak pedig a hegységbe futának."
(1Móz 14: 10, 11)
Tehát a keletről érkező fejedelmek győztek ebben a csatában. Sokan ott a gőzölgő szurokforrásokba estek, mások a környező hegyekbe menekültek.
"És elvivék Sodomának és Gomorának minden jószágát és minden eleségét; és elmenének. Elvivék Lótot is az Ábrám atyjafiának fiát jószágostól együtt, és elmenének; mert Lót Sodomában lakik vala."
(1Móz 14: 12)
Na, ez az, amit nem kellett volna! – mondhatnánk. Csakhogy Jehova úgy irányította a szolgáit, hogy ebbe ily módon belekeveredjenek. Lót nyilván nem hadakozott Khédorlaomer ellen; de mivel a lakhelyéről minden értéket és értékes embert elhurcoltak, így ő is rabságra jutott. A Teremtő szándéka most már kibontakozhat. Most már maga Lót is biztosan tudja, hiszi, hogy az ő Istene tenni fog érte valamit. Ha a Bhagavad-Gítában azt olvassuk, hogy Krisna az ő bhaktáit (szolgáit) megvédelmezi, akkor ez itt is igaz. Most, mint Jehova, mint Hű Barát, ugyanígy tesz.
Ábrám kiszabadítja Lótot
"Eljöve pedig egy menekűlt és hírűl hozá a héber Ábrámnak, a ki lakik vala az Emoreus Mamrénak, Eskol atyjafiának és Áner atyjafiának tölgyesében, a kik meg Ábrámnak szövetségesei valának."
(1Móz 14: 13)
Ábrám természetesen tudott az ütközetről, annak előzményeiről is; csak azt nem gondolta, hogy az unokaöccse is kárt szenvedhet benne. Amint tudomást szerzett róla, tudta, mit kell tennie.
"Amint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolcz próbált legényét és üldözve nyomula Dánig. És csapatokra oszolván ellenök éjszaka ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, a mely Damaskustól balra esik."
(1Móz 14: 14, 15)
Itt egy igen érdekes csete-patéról olvashatunk. Ha felszínesen olvassuk, természetesen el sem hisszük, vagy úgy gondoljuk: valahonnan becsempészték ebbe az eseménysorba. Hiszen korábban négy király öt király seregét győzte le. S ezt a négy királyi sereget Ábrám háromszáztizennyolc legényével megverte? Ebben a csatában még éjszakai akcióban is a legfontosabb jelentősége a hitnek van (nem az abban való hitnek, hogy mi ezt elhisszük-e, vagy sem). Ábrám hite abban, hogy a Teremtő – ha akarja – segíteni tud neki abban, hogy ő kiszabadítsa Lótot, sőt még a királyokat is rendre utasíthatja egyik szeretett szolgájának védelmében. Ezeket a királyokat fenyítve oktatja ki arról, hogy ki méltó egyedül az imádatra, s mire képes Ő. Mindegy, hogy a Khúsita királyok milyen magas rangú istenekben hisznek, mindegy, hogy milyen haderővel rendelkeznek; mindegy, hogy korábban milyen hőstetteket hajtottak végre, Ő mindezek ellenére akkor vet karikát az orrukba, amikor csak akarja. Ehhez nem kell istenek sokaságát imádni, és segítségül hívni; nem szükséges hatalmas haderő, vagy hőstettekkel kivívott hírnév; a mögötte hatalmasodó egyiptomi hatalom sem kell. Ábrám hite erre épül. Ő tudta, hogy a Teremtő mindezeknek fölötte áll, hisz Ő teremtette azokat; az Ő ujjának érintésére működnek, Nélküle semmik lennének. Ez mind-mind az Övé, úgy bánik velük, ahogy akar. Most éppen szeretett szolgája érdekében kívánja ezeket felhasználni. Ezért Ábrám bátran szállhat szembe velük. Mivel Ő Ábrám (az igaz szeretet) oldalán áll, biztos, hogy eléri célját a vállalkozása.
Házánál nevelt, próbált legényei elsősorban a hitük által vannak próbára téve, csak másodsorban a bátorságuk, vitézségük által. Ezért elég ennyi is a felfuvalkodott sokadalommal szemben. A hit többek között megfelelő harci taktikát és helyénvaló csel alkalmazását is lehetővé teszi számukra. Előbb úgy állítja be, mintha egy hatalmas sereg lenne a keze alatt, így üldözi a csapatot, majd miután azok már jól elfáradtak, úgy tesz, mintha visszavonulna. Ám embereit kisebb csoportokra osztva a kimerült tábort mély alvásban éjszaka meglepi, s fölényes győzelmet arat felettük.
Mennyire hasonlít ez a kuruksetrai csata utáni eseményre, ahol a győztes Pándavákat az éj leple alatt sátorról sátorra járva, egyenként lemészárolják.
"És visszahozá mind a jószágot; Lótot is, az ő atyjafiát jószágával egybe visszahozá, meg az asszonyokat és a népet. Minekutánna pedig visszatért Khédorlaomernek és a vele volt királyoknak megveréséből, kiméne ő elébe Sodomának királya a Sáve völgyébe, azaz a király völgyébe."
(1Móz 14: 16, 17)
Ábrám, minekutána hite által, vagyis Teremtője segítségével legyőzte az üldözőbe vett királyokat; nem csak az ő atyjafiát szabadította ki, hanem az összes rabot, és azok minden jelenlévő ingóságát, amelyet Khédorlaomer elrabolt. Ez fontos a továbbiak szemszögéből. Ábrám igen nagylelkűen viselkedett azzal a néppel, amely mélységes erkölcstelenségben és gonoszságban sínylődik, és még fel is lázadt a Teremtő épp aktuális elrendezése ellen. Ezzel természetesen még esetleg a labilis szívállapotú egyéneket Isten felé fordíthatja. Ez főleg szembetűnő, ha figyelmesen továbbkísérjük az eseményeket.
Sodoma új királya ezt méltánylandó módon is fogadja. Később viszont épp ez a nép tör megmentőjére és így saját vesztére.
"Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő, pedig a Magasságos Istennek papja vala."
(1Móz 14: 18)
Az igaz Isten imádatának már egyfajta hagyománya kialakult, miután némelyek az ősidőben elfordultak Tőle. Így megkülönböztetett figyelmet kellett szentelni Neki. Ennek az imádati központja Sálem, a későbbi Jeruzsálem, a Béke (Kétszeres Béke) Városa. Mivel a Föld lakosságát ez az imádati forma közvetlenül nem irányította (hisz elfordultak tőle), szolgáinak egy szétszórt csoportja, bizonyos sémita törzsek – főleg Héber leszármazottai – alkotják e vallás társadalmát. Az ő vállukra nehezedik annak sorsa, hogy fenntartsák az igaz Isten imádatát, míg a Teremtő egyéb lépéseket nem tesz annak újbóli kibontakoztatása érdekében. Ez a hely előbb földi-fizikai, majd szellemi vonatkozásban is folyamatosan az igaz imádat központja. Ma is az, de ma már a Mennyei Királyság égi fővárosaként. Így is hívják: Mennyei Jeruzsálem.
3800 évvel ezelőtt tehát egy pap-király (mint a fönti Jeruzsálemben is) szolgál a legfelségesebb Istennek, s egyben vezeti a hatalma alá rendelt népet, várost.
Melkhisédek megáldja Ábrámot
"És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, a ki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből."
(1Móz 14: 19, 20)
Jeruzsálem mellett van a Királyok Völgye, ahová a királyokat temetik (ugyanúgy, mint Egyiptomban), ide jött elébe Melkhisédek, de a Sziddim-völgyből Sodoma új királya is. Itt látszik meg, hogy a Teremtőt e korban még nem Jehovának (Léteztetőnek) hívják, hanem Magasságos Istennek nevezik – természetesen héberül. (Utti-il – akkádul, Ábrám szülőföldének nyelvén.) Itt nem egyértelműen derül ki, hogy ki kinek adott tizedet mindenből, csupán következtetni lehet (magyar nyelvi sajátosság). Melkhisédek csupán kenyeret és bort hozott a találkozóra, így értelmetlenség lenne azt hinni, hogy azokból adott volna Ábrámnak tizedrészt. Azt neki adta áldása és jó szándéka jeléül. Ábrámnál viszont ott volt az a rengeteg hadizsákmány. Mivel a legutolsó csata során azokra ő tett szert: jog szerint az övé – függetlenül attól, hogy mi volt vele a szándéka. Ezt nem vitathatta, nem is vitatta senki. Ebből adott Ábrám Melkhisédeknek tizedet. Tette ezt azért, mert ő, Ábrám is annak az Istennek a szolgája, akinek Melkhisédek a papja. És mint Sálem, vagyis az imádati központ királya, politikailag is, vallásilag is elöljárója Ábrámnak. Jóllehet, az igaz imádók nem tömörültek körülhatárolt területre, mégis ez a királyság ezek fölött is diszponált. Ez számukra is így természetes; ez a Teremtő szervezeti elrendezésével teljesen összhangban van (ez így van ma is!). Ez így van a többi vallás esetében is, csak mivel ők isteni és emberi szinten is folyamatos harcban vannak egymással, ezért az istenségükhöz tartozó politikai rendszert egy-egy földi területhez kényszerülnek kötni. Az igaz Isten hierarchiai szervezetségének fenntartásához ilyen megkötések nem szükségesek. A Mindenható ugyanis fölötte áll minden szabálynak és kötöttségnek, illetve az ezeket okozó tényezőknek (jóság, szenvedély, tudatlanság). Másfelől viszont a Teremtő a saját hatalmát ki fogja terjeszteni az egész emberi társadalomra, miután a korábban felvázolt vitakérdések hitelt érdemlő módon tisztázásra kerültek, s megfelelő jogalapot tesz hozzáférhetővé Királysága politikai szervezetének arra, hogy a Vele szembenállókat végleg megfossza szabad akaratuk gyakorlásától: mint embereket végleg megsemmisíti őket.
"És monda Sodoma királya Ábrámnak: Add nékem a népet, a jószágot, pedig vedd magadnak."
(1Móz 14: 21)
Sodoma királya elé siet Ábrámnak, mikor hírét veszi, hogy az kiszabadította városuk lakóit, azok ingóságával egybe. Ő azonban nem a Magasságos Isten szolgája, így számára nem egyértelmű, hogy Ábrámnak mi a célja a visszaszerzett (megszerzett) javakkal és emberekkel. Ezért ő csupán kérhet tőle. Még azt sem remélheti, hogy egyáltalán a népet odaadja, vagy rabszolgákként megtartja őket magának. Mindenesetre Melkhisédek szavai és a mögötte rejlő, belőle kiáradó jóság, valamint Ábrámnak erre való pozitív reagálása arra készteti, hogy legalább a népet visszaremélheti tőle. Nem is kér többet. De nem is csalódik Ábrám jóindulatában (ami valójában attól az Istentől fakad, akit ő sohasem fog igazából meglátni és megismerni, imádni – amint megkapja azt, amit remél tőle: el is fordul Tőle, [tőle]), hisz nem csak a népét kapja vissza, de azok javainak nagy hányadát is.
"És monda Ábrám Sodoma királyának: Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez: Hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, a mi a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot. Semmi egyebet, csupán a legények élelmét, és ama férfiak részét, kik én velem eljöttek volt: Áner, Eskhol, Mamré, ők vegyék ki az ő részöket."
(1Móz 14: 22- 24)
Ábrám kényes helyzetben van, de Teremtőjétől kapott bölcsessége alkalmassá teszi őt arra, hogy ezt a helyzetet igen jól kezelje, a helyzet magaslatára álljon. Mamré tölgyesében lakik, és őt ott szívesen fogadták, szeretik, segítik. Ez a segítség azonban nem Ábrám Istenét illeti, hanem saját biztonságuk, és nem utolsó sorban a kincsestáruk degeszre tömését tűzi ki célul. Jóllehet, kedves emberek, de csupán a saját érdekük miatt van ez így. Tudják, hogy Ábrámot igen megáldotta az ő Istene, s így célszerű jóban lenni vele, mert így abból jó haszon származik. Ebből a célból vettek részt a rabszabadító akcióban is. Viszont azzal, hogy Ábrámba ily mély bizalmat fektettek; egy viszonylag erős isten-tudatról tettek tanúbizonyságot. Ki a csuda adott volna melléjük akárcsak egy katonát is, mikor az háromszáz-egynéhány emberrel négy királyt készül megtámadni! Mamré és fivérei az együttélésük során nem egyszer tapasztalhatták, hogy amire Ábrám ráteszi a kezét, azon áldás van. Nem értették ugyan, de a tapasztalatuk alapján bíztak most is benne. Majd ebből is jó hasznot húzhatnak – gondolták. Nem is csalódtak.
Sodoma királyával más volt a helyzet. Ő alapvetően nem bízott Ábrámban, de Lótban sem. Egyszerűen megpróbálta palira venni. Amit visszakap tőle, visszakapja, amit nem, azt nem. Ábrám igen jó emberismerő lévén, átlátott rajta. Azonban azt is tudta, hogy jelen viselkedésmódja unokaöccse jövőbeni életére is kihatással lesz. Neki, Ábrámnak nem, volt szüksége a visszaszerzett holmikra, és az elhurcolt emberekre sem. Ő valójában csak kiszabadította őket. Elsősorban Lótot és családját, valamint az ő jószágait akarta visszaszerezni. Ezt diktálta a szeretet egyik fajtája: a sztorgé, amit a vérrokoni kapcsolatokon alapuló szeretetnek nevezünk. Viszont a vele levő foglyok láttán megindult a szíve, s őket is kiszabadította, és visszavitte hazájukba. Ez a szeretet-fajta az agapé, vagyis az általános szeretet. Amikor őket kiszabadította a vagyontárgyaikkal együtt, valójában azonnal el is határozta, hogy ő magának ezekből semmi sem kell: ezt ő kizárólag unokaöccsére való tekintettel teszi. Viszont azt is tudta, hogy legénységének ennie kell (ők is a Magasságos Isten szolgái voltak, így ők sem tartottak igényt a javakra, hisz szeretetből tették ugyanazt, mint Ábrám), illetve, hogy Mamré és fivérei valójában a hadizsákmány miatt mentek vele. Így – noha szüksége nem volt a segítségükre – mégis megadta nekik mindazt, amit korábban kialkudtak. Mindezt a további jószomszédi viszony fenntartása és erősítése érdekében tette. Lótra valótekintettel azonban (no, és persze, hogy ezzel is tanítsa kora társadalmát) az összes többi jószágot Sodoma királyának (és így Lót királyának is) a lábai elé helyezte. Tette ezt annak ellenére, hogy Sodoma királya és a nép vissza fognak élni mindezzel. De ez már egy következő történet.
